Barabás István Alapító Főparancsnok

 

A neve mellett a „jelzőket” szinte nem is lehet felsorolni.

Ő volt a néptanító, a tűzoltó, a kántor, az orgonatervező, a zeneszerző, a dalárdavezető, az újságíró, a földosztó és még sorolhatnám sokáig. Egy kis „leltár” következik az életéből.

 

Barabás István a Sopron megyei Fertőszéplakon született régi tanító dinasztiából 1855. augusztus 18-án.

Műveltségének biztos alapjait édesapja rakta le Széplakon.

Már 8 éves korában jól zongorázott, orgonált és tökéletesen jártas volt az összhangzattanban.

 

Középiskoláit Sopronban végezte, itt ismerkedett meg a tűzoltósággal is.

1866-ban első osztályos gimnazista korában erről így vall:

„A tágas halpiaccal szemben álló, még most is impozáns két emeletes házban laktam, mint kosztos diákocska. Egyik vasárnap délután hangos zeneszóval vonult éppen a mi házunk elé az akkortájban alakult soproni önkéntes tűzoltóság. Első díszgyakorlatuk bemutatására igen alkalmasnak kínálkozott a nagy téren álló magas épületünk.

Roppant nagy néptömeg gyűlt össze. De a tűzoltók is nagyon sokan voltak, még osztrák csapatok is. A második emelet egyik ablakából bámultam a tömeget.

Egyszer csak megindult a támadás. Az épület utcai frontján hatoltak föl a tűzoltók – csupa könnyed támasztó létrákkal … Ezt csinálták, ezt a veszedelmes /ma már divatjamúlt/ fölhatolást egyszerre három ablaksoron. És nem történt baja egyiknek sem. Roppantul tetszett ez nekem. 11 éves létemre is kész lettem volna megpróbálkozni a fölhatosággal. De azután jött még csak a nagy dolog. A fölhatolt tűzoltók az utcára kötelet bocsátottak le, amelynek alsó végére lenn egy hosszú zsákot akasztottak, s e zsákot aztán a fönnlévő tűzoltók a második emeletre fölhúzták, s itt a zsák felső, nyitott részét az ablakon megerősítették. Alig hogy készen voltak a zsákkal, belebukott abba az egyik tűzoltó, s én az első megrettenésem után bámulva láttam, hogy szerencsésen csúszott le a néptömeg zajos tapsolása közt. Ekkor egyik markos tűzoltó engem is fölkapott, s szó nélkül a zsákba vetett. Nem is értem rá megijedni, mert már lenn is voltam, s örömteljes mosollyal léptem ki a zsákból. Hej, micsoda taps hangzott el a tömegben. Nem látott azelőtt ilyesfélét városi nép sem.

Másnap a szokott ismerős kéményseprőnk jött tisztogatni a lakásunkba, aki melegen gratulált nekem a tegnapi hőstettemhez. Kitűnt, hogy ő volt az a tűzoltó, aki engem a zsákba dugott. Testvéries barátságot éreztem iránta, s minthogy a közelben lakott, vasárnaponkint el-elmentem vele a tűzoltó tanyára, hogy gyakorlataikban gyönyörködjem.

Így már kisfiú koromban beláttam a tűzoltómunkába, s megszerettem azt.”

 

Sopronból Somogycsurgóra került tanítóképzőbe. Itt is folytatódtak tűzoltóélményei.

Tanítói pályáját 1874-ben a tanulmányai befejeztével Somogykivadaron kezdte meg.

1875-ben átkerült Sopronhegykőre.

Kihasználta Sopron közelségét, újra belevetette magát – a tanítás mellett – a tűzoltás rejtelmeibe.

 

1876-ban került Vasvárra, ahol előbb az elemi, majd a községi gazdasági, valamint a községi ipari iskola igazgatója lett. Itt nagy erővel látott munkához, tele ambícióval, tettvággyal. 1876-ban megalakítja a dalos egyesületet, a Dalárdát.

1877-ben az Önkéntes Tűzoltó Egyletet kelti életre. De az alábbi katonai elfoglaltságok miatt ez nagyon rövid életűnek bizonyult.

1877-ben, mint póttartalékos baka kéthavi kiképzésre vonult be Sopronba.

Részt vett 1878-ban a boszniai hadjáratban. De Ennek előzményeként Bécsbe került egy különítmény csoporttal az arzenálba fegyvert pakolni. De a szerencse mellé szegődött, és néhány társával felmentették mintegy három hétre. Ő azonnal jelentkezett a bécsi tűzoltó központban.

 

1879. legénykora utolsó nyári vakációját a határszomszédos stájer és osztrák vidéken „csavarogta el”. Grác, Baden, Bécsújhely településeken hosszabb időt töltött.

Radkersburg, Narburg, Glaichengerg, Fidenberg, Hartberg, Fürstenfeld, Kirschlag – tanulmányozta a tűzoltóságokat. No és a nagyobb templomok orgonáit is. Kipróbálta ezeknek a regisztereit, diszpozícióját, mechanikáját. Mivel akkor még hő vágya volt, hogy a vasvári főtemplomban is egy nagy, modern orgona kerüljön. Hisz az orgonálás és a karvezetés is az ő dolga volt már akkor is.

Ez a vágy aztán a későbbiekben megvalósult. A tervei és az előkészítése alapján, kapott a vasvári templom egy minden igényt kielégítő orgonát.

Természetesen felkereste Budapestet, Pozsonyt, s a Dunántúl nagyobb városait. Emlékirataiban zárójelben megjegyezte „kujtorgásáról”: „Ezeknél távolabb fiatal koromban nem jártam.”

 

Ennyi tűzoltó tudomány elsajátítása után nagyon szeretett volna már egy saját csapatot Vasváron.

Barabás visszaemlékezéseiben 1883-ra teszi.

Nem talált sehol komoly támogatóra, sem az elöljáróságnál, sem a kaszinóban.

„Holmi német sportszervezetnek gondolták, amire a magyaroknak nincs szükségük, mert ahogy mondani szokták – vész esetén minden magyar odarohan a tűzhöz”!

„Amily meleg fölkarolásban létesült dalárdám, oly hidegen viselkedett velem az intelligencia is, az iparosság is az általuk valójában nem ismert tűzoltó intézmény iránt.”

1880-ban megnősült, felesége a – Horváth Zsófia – nagykajdi /ma Tanakajd/ földműves szülők gyermeke.

1881-ben fiúk, 1882-ben leányuk születik.

 

1882-ben a Vas megyei Gazdasági Egyesület pályázatán „A trágyakezelésről” írott műve dicséretben részesült. Dolgozataival, tanulmányaival nagyon sok elismerést vívott ki magának.

Nem időrendi sorrendben csak néhány „apróság”:

1885-ben „A reáliák tanítása” c. tanulmánya nyert pályadíjat.

„A Szépligeti tűzoltóság” c. szakkönyvét 1889-ben az Országos Tűzoltószövetség „első kitűntetéssel és 1000 aranykorona összdíjjal jutalmazta.”

Abban az időben évtizedeken át ez volt a magyar tűzoltóságnak és szaktanfolyamainak vezérkönyve.

Kisebb munkái:

a „Tűzoltás technikája”,

a „Tűzoltók Gyakorló Könyve”,

a „Tűzrendészet kezelése”,

„Utasítások a tűzrendészeti felügyeletre”,

„Három év felügyelői tevékenységemből”,

„A szivattyús”,

„A csővezető”,

„Mentők”,

„A parancsnok”,

a „Tűzoltók zsebkönyve” /tűzrendészeti törvényes és szabályrendeletek gyűjteménye/,

„A tűzoltás taktikájának rövid foglalata”,

„A tűzoltóképzés tananyaga kérdésekben és feleletekben”.

Úttörő jellegű műve a „Megelőző tűzrendészet”.

Közkedvelt lett a tűzoltó bajtársiasságot kifejező „Tűzoltó indulója” is,

végül a „Tűzoltó” című igen népszerű, sokszor játszott három felvonásos propagáló vígjátéka.

 

Szívesen foglalkozott helytörténettel, amire ráirányította tanítványai figyelmét is. Eredeti okmányok felkutatásával a Borovszky-Sziklai-féle monográfia-sorozatban megírta Vasvár történetét.

 

1883-ban megalakította a Tűzoltó Egyesületet. Nagyon hamar népszerűek lettek a teleülésen.

Barabás István visszaemlékezése a Tűzoltó Egyesület alapításáról

 

„Igen ügybuzgó dalárdám volt iparos és földműves ifjúságból. Egy nap estéjén éppen együtt voltunk, s gyakoroltunk a régi iskolában /a Kossuth u-i óvoda udvarán lévő iskolában/, amikor az ablakon át megláttuk, hogy átellenben egy alsóutcai ház lángokban áll.

Egyszerre parancsnoknak éreztem magamat. – elkiáltottam. – „Mindenki utánam!!!” s futottunk le a völgybe az égő házhoz – persze minden tűzoltó készlet nélkül. Lombos ágakat tördeltem, s fölvezényeltem ezekkel a dalárok egy részét, arra a szomszédos zsupp-épületre, amely már kigyulladóban volt. Létrák hiányában egymás vállán át kúsztak föl a dalárok a háztetőre, s ütötték-verték az odahullott zsarátnokokat és kitépdesték a már meggyulladt szalmakötegeket. Megmentették a szomszéd épületet, s ezzel megtörték a tűz terjedését. Más dalárokat a mentésben foglalkoztattam. /Eközben azt istállóból általam kivezetett egyik ló úgy a lábamra lépett az éles patkójával, hogy egy hétig nem tudtam cipőt húzni./ Sikerünk teljes volt. Mire a községnek két fecskendője odaért, már nem akadt ezeknek munkájuk. A meggyulladt háztetőn ugyanis a zsupp hamuvá lett, a leszórt üszkös tetőfát pedig a közeli patakból hurcolt vízzel ellocsolták a dalárok és egyéb összefutott segédkezők.

Ez a tűzeset volt a vasvári önkéntes tűzoltóság megfogantatása. Az egész község csodálattal látta a mintegy 40 emberből álló csoportnak a tűznél hirtelen megjelenését és szinte önfeláldozó, összefogó munkáját, amellyel a kitört tüzet – mely pedig az egész alsóvárosra végzetessé válhatott volna – oly gyorsan elnyomta.

De maguk a dalárok is csodálkoztak a munkájuk nagy sikerén, hisz nem volt eddig oly tűzvész a városban, mely legalább 8-10 épületet el nem hamvasztott volna. Fölismerte mindenki az összefogásban rejlő nagy erőt, s mikor pár hét múlva a város előkelőségeivel együttesen tartott dalárgyűlésen az önkéntes tűzoltóság létesítését megpendítettem, összes daláraim azonnal késznek nyilatkoztak a belépésre, sőt példájukat követve fölajánlta szolgálatát még ugyanannyi más fiatalember is.”

 

1892-ben a Vasvármegyei Önkéntes Tűzoltóegyletek Szövetsége Barabás Istvánt titkárává választotta.

 

1893-ban az Ő ösztönzésére szaklapot alapítanak: Vasvár megyei Tűzrendészeti Közlöny néven, aminek aztán haláláig a szerkesztője.

Kidolgozója volt a vasvármegyei tűzrendészeti szabályrendeletnek. További elismerése munkájának, hogy az országos szövetségbe is beválasztották.

 

Évtizedeken keresztül a vasvári járás, később pedig a sárvári járás tűzrendészeti felügyelője volt.

 

A vasvári prior harangvásárláshoz is őt kérte szakértőnek. „Mindenben tőlem kért tanácsot, s a haranganyag öntvényarányát, az egyes harangok hangmagasságát /akkord, hangszín/ is velem állapíttatta meg.”

 

1892-ben a Vasvármegyei Önkéntes Tűzoltóegyletek Szövetsége Barabás Istvánt titkárává választotta. /1889-ben alakult/

Még ez évben kijárta, hogy az 1865-ben beindított Sopron-Nagykanizsai vasútvonalon megállót kapjon Vasvár. /Annak ellenére, hogy járási székhely volt, nem állt meg a vonat./ Kilenc év múlva, 1901-ben állomás létesült.

1893-ban az Ő ösztönzésére szaklapot alapítanak: Vasvár megyei Tűzrendészeti Közlöny néven.

Iskolai oktatás területén is fejleszteni, újítani akart. Az elemi fiúiskola ebben az időben két külön épületben volt elhelyezve. Egy épületbe kívánta összehozni, célul tűzte ki egy új, korszerű iskola felépítését. Az állam ennek megépítéséhez anyagi fedezetet nem biztosított. Csupán némi támogatást nyújtott.

Itt mutatkozott meg igazán Barabás István nem mindennapi egyénisége, haladó szellemű gondolkodásmódja, és páratlan szervezőkészsége. A néphez fordult, aki bízott benne. A nagy társadalmi munkára nem kellett senkit buzdítani. Örömmel fogadták a tervet és tehetsége szerint mindenki igyekezett segíteni.

Így épült fel 1903-ban Vasvár legszebb, legkiemelkedőbb helyén az egészséges, korszerű 6 osztályos elemi népiskola, amelyben a község gazdasági és ipariskolája is helyet kapott. Barabás az új iskolát Vasvár és vidéke művelődési központjává fejlesztette.  (Jelenleg az öregek otthona.)

A pécsi Angster-cég számára több manuálós orgonákat tervezett. Mint a vasvári is, mely 2 manuálós, 32 regiszteres.

 

A parasztság földbirtoka a természetes népszaporulat miatt elaprózódott, s a megélhetést nem biztosította. Emiatt sok ember kivándorolni kényszerült. A zsellérség egy részének még házhelyre való föld sem jutott. A község nem tudott terjeszkedni.

Barabás ezen változtatni kívánt. Sok utánjárással azért küzdött, hogy a földművelői minisztert megnyerje céljához, miszerint Festetich Tasziló herceget rábírja vasvári birtokának /uradalmának/ parcellázására. Fáradozását siker koronázta. 1907-ben a Festetich uradalom beleegyezett a vasvári jószágigazgatóhoz tartozó birtok parcellázásába.

 

Minden lehetőséget megragadott a község fejlesztése érdekében. Erre példa a faiskola létesítése is, melyben gyümölcsfákat nemesítettek a tanítványaival és a gazdákkal.

Állatvédő egyesületet szervezett, így tanította meg az embereket a rovarpusztító madarak védelmére.

Gondot fordított a község belterületének rendezésére: Vasvár köztere melletti gazos domboldalon ligetet alakítottak ki, melyet helytörténeti vonatkozások miatt Béla kertnek neveztek el IV. Béla királyunkról. (Ma itt az Mentőállomás található. De itt állították fel Barabás István mellszobrát is).

Pedagógiai munkájára nemcsak Vasváron figyeltek fel, hanem előbb a „vidék”, később pedig a megye pedagógusai is. A vasvári kerületnek lett köri elnöke, majd a Vas megyei Általános Tanítóegylet elnökévé választották.

Tagja volt a község képviselőtestületének; ebben a tisztségében is céltudatosan harcolt a község fejlesztéséért, a nép jólétének emeléséért, szellemi felvilágosításukért.

Az ehhez szükséges ismereteket továbbképzéssel megszerezte, a közgazdasági tanfolyamot Veszprémben, a zeneit pedig Bécsben végezte el.

 

Már egész „gyermekkorától” foglalkozott az újságírással. Első cikkei már diákkorában a „Hírmondó” c. soproni népújságban jelentek meg. „Sopron” c. lapban „publikált”. 1876-tól a „Sopron Újság”-nak, majd a „Vas megyei lapoknak”, a Vas megyei Figyelőnek, 1879-ben pedig a Vas megyei Tanügyi Értesítőnek és a Néptanítók Lapjának rendes munkatársa volt. A Vasvár és vidéke 1905, majd a Vasvári Újság /1926/ helyi lapok létrehozásában, fenntartásában tevékeny szerepet vállalt.

 

Zenét szerzett, ezek közül az egyházi vonatkozású szerzeményekből egy csokor:

„Karácsonyi Pásztor mise”,

„Gyászének tár”,

„Szentkoszorú”.

Az „Énekgyöngyök” és a „Temetőkönyv” országszerte elterjedt. Az utóbbi pl. 1888. és 1928. között hat kiadást ért meg. (Tűzoltó Múzeumban láthatóak)

 

A Tanácsköztársaság megyei direktóriuma Barabás Istvánt, Vas megye területére tűzbiztonsági, tűzrendészeti óvintézkedések, valamint tűzoltótestületek szervezésére kinevezte.

A Tanácsköztársaság leverése után a Fehérterror felelősségre vonta. Arra kényszeríttették, hogy munkáját és iskoláját hagyja el. 1920-ban nyugdíjazták.

„Döbrentei főszolgabírónak az iskolaházban tovább lakhatásom megvonását kimondó, megfellebbezhetetlen határozata arra indított, hogy minden föladok Vasvárott és Szombathelyre költözöm.” A mesteréhez hű nép azonban nem volt hajlandó elfogadni a kényszernyugdíjazás tényét. Az ő tudta nélkül – Németh Antal irányításával, dr. Novák Béla ügyvéd, Fábián Imre cipész, Pap János kőműves, Pajor Rudolf szabó szervezésével – a közoktatásügyi miniszterhez fordultak a nyugdíjazás hatálytalanítását kérve. Kiállásuk sikerrel járt, és Barabást visszahelyezték állásába. Az öreg mester a nép bizalmát, szeretetét, ragaszkodását, segítségét és nemes kiállását megköszönte, majd maga kérte nyugdíjazását, melyet 1921-ben kapott meg. Irén leányához Szombathelyre költözött, de itt sem pihent: a város vezetőségének felkérésére az akkor bevezetett forgalmi adó ellenőrzésére alakult osztály főelőadója lett. Emellett irodalmi tevékenységgel is foglalkozott.

 

„Le is zárnám visszaemlékezésemet, ha nem volna rút hálátlanság: meg nem emlékezni arról a kedves jó bajtársi szeretetről, mellyel hozzám a vasvári önkéntes tűzoltóság – kölcsönösen – mindig ragaszkodott. Hálátlanság volna, ha most késő öregségemben is föl nem újulna lelkemben az a gyönyörű ünneplés, melyben a vasvári tűzoltóság engem a koronás arany érdemkereszttel történt kitűntetésem alkalmával részesített: vagy ha elfelejteném a Vasvárról való elköltözésem nagyszerű búcsúünnepélyét. Hátha még a tűzoltóság 40 éves jubileumára gondolok vissza, amikor Vasvárra toborozta össze a tűzoltóság a Magyar Országos Tűzoltószövetségeinek elnökségét, választmányát, a magyar kormány képviselőit, főispánnal, alispánnal élén a vármegye főtisztviselőit és országos képviselőit, Magyarország nagyvárosainak kiküldötteit, s vármegyénk összes tűzoltóit, és e nagyméretű, nagy pompájú összejövetelt nem is annyira a testület 40 éves fennállásának ünneplésére, hanem a Vasvárról már el is szakadt szerény személyem megtisztelésére irányította: erre visszaemlékezve, elkönnyesül a szemem, hangosan feldobog a már lankadó szívem, s lelkemből fohászban száll imám az ég Urához: Álld meg, jó Istenem, Vasvárt, annak tűzoltóságát és minden lakosát.”

 

Kapott magas kitűntetéseket, de a legnagyobb megbecsülést a vasvári polgárok szeretete jelentette számára. A település lakói nem feledték mesterüket. A képviselőtestület 1935. május 7-én Díszpolgárrá választotta.

„Vasvár Nagyközség képviselőtestülete és Polgársága köszöntjük az olvasót: Tudatjuk mindenkivel Egyenkint és Összesen akiket illet, hogy Barabás István urat községünk fejlődése érdekében különösen a Népoktatás, Egyházi zene, Tűzoltóság és a közgazdaság terén közel fél századon át kifejtett fáradhatatlan önzetlen és bősikerű tevékenysége elismeréséül hálás szívvel díszpolgárrá választottuk. Mit aláírásunkkal és pecsétünkkel ellátott jelen okmánnyal igazolunk. Kelt: Vasvárott, 1935. máj. 7. Főjegyző, Városbíró.”

Ez állt azon a díszes oklevélen, amit ez alkalommal kapott. (A Tűzoltó Múzeumban található)

 

Hat évtizedes példamutató munkája után, 81 éves korában 1936. június 17-én szűnt meg lobogni. Ekkor hullt ki kezéből a toll. Szombathelyi temetésére Vasvár népe nagy tömegben vonult fel. Egykori parancsnokuk koporsóját a vasvári tűzoltók vitték.

A szeretet és a hála jeléül utcát neveztek el róla Vasváron.

1958. június 8-án Barabás István márvány emléktáblája került az Általános Iskola falára.

1983-ban az Árpád téren Tűzoltóság szomszédságában állítottak fel mellszobrát.